Mese... Mese... Meskete

Megírtam, hogy került Belinda abba a siralmas állapotba, ahogyan a Mackókirálynő rátalált (alkalmazva George Lucas remek találmányát, miszerint egy történetet nem csak egy irányba lehet folytatni:).

Belinda, a banyatündér története

Meskete-földön minden évszakban más uralkodó viszi az erdő ügyeit. Tavasszal a Mackókirálynő vezeti a birodalmat, aztán Nyár Asszony következik, Belinda banyatündéré az ősz, és Hóember a tél királya.

Amikor beköszönt az ősz, Belinda banyatündér előveszi hatalmas palettáját és ecseteit, és égővörös, sárga, rozsdabarna színekkel festi be az erdőt. A lángoló színek közé itt-ott szürke ködöt és ezüstös csillogású deret is ken, és gondja van a gyümölcsök apró lila, piros és kék foltjaira is. Etetőkkel készül a télre, ezerágú keféjével felborzolja az állatok bundáját és tollait, és kibéleli a hideg ellen. Összegyűjti a nyár melegét, ragyogását, színeit, és befőttesüvegekben elteszi télire. Ezeket veszi elő, amikor összefagyott madarakat, éhes állatokat kell ellátnia a nagy hidegben.

Múlt ősszel gyűjtőkörútján egy furcsa magra bukkant. Zöld-piros csíkos volt a magocska, és volt rajta egy kis kalap. Belinda hazavitte, és elültette, locsolgatta, kapálgatta, kíváncsian várta, mi kel ki belőle. Először semmi különös nem látszott a kis növényen, ahogy cseperedett, ám a virág, ami végül kinyílt a száracska végén, annál furcsább lett. Leginkább egy tojásra hasonlított, ámde élénkzöld színben. Belinda izgatottan figyelte a fejleményeket. Egyik este aztán vékonyka, nyávogó hangot hallott a kertből. Kiszaladt, és látta, hogy a tojás felnyílt, és egy aprócska lény ül benne, ijedten forgatja hatalmas, kék szemeit, és nagyon sír.

- No, no, nem kell annyira ríni! – zsörtölődött a nem éppen mézes-mázas természetéről híres, termetes asszonyság. Bevitte a házikójába a kis ismeretlent, és szemügyre vette. Zöld-piros csíkos kezeslábas, nagy zöld kalap, piros cipőcske volt rajta. Sőt zöld volt a haja is, bár a fülétől és a kalaptól nem sok látszott belőle. Arcocskáját a hatalmas, világító, kék szempár majdnem teljesen elfoglalta.

- Hát az efféle zöldségek mit esznek, ha esznek egyáltalán? Vagy locsolgassalak továbbra is? – tejet, mézet, szőlőt, mindenféle magvakat tett a kis jövevény elé, és a kérdésre gyors választ kapott, mert az mindent megevett, ami eléje került. Belinda elégedetten figyelte a lakmározást.

- Manócska – mondta, és ezzel a névadó ceremónián is túljutottak.

Belinda és Manócska elválaszthatatlanok lettek. A kis manó mindenben segített a banyatündérnek. Nőtt azért, de félméteres magasságnál megállt, és mozgó kerti törpeként kísérte mindenhová úrnőjét.

Egymást követték az évszakok, lepergett egy év Belinda tökkobakból készült homokóráján. Eljött újra az ősz, és az elválaszthatatlan páros a mező szélén gyűjtögette a nap koronájáról letört fénysugarakat. Először távoli mennydörgésnek tűnő zaj hallatszott, aztán már kivehető volt a dobok hangja és a zümmögő énekszó. Nyár Asszony és kísérete táncolt a kiégett réten, egyre közelebb értek. Nyár Asszony gyönyörű, bronzbarna testén megcsillant a napfény, gyöngyökkel, virágokkal, ékesített haja, indákból, levelekből és fűből font szoknyája forgószélként kavargott körülötte. Öntudatlan szépségében ragyogva, újabb és újabb élettüzeket gyújtva járta örök táncát, megbűvölt kísérete egyszerre dobbantva, ezerféle hangszeren egy dallamot játszva követte. Manócska tágra nyílt szemmel bámulta a menetet, észre sem véve, hogy már az ő kis lába is Nyár Asszony ütemére dobbant, ő is énekli a zümmögő dallamot. Csak egy villanás volt, és már el is tűnt a menetben, aprócska alakja néhány pillanatig látszott még.

- Manócska – kiáltotta Belinda, de tudta, hogy hiába. Akit egyszer Nyár Asszony tánca elragadott, az sokáig nem tér vissza.

A banyatündér végezte a munkáját, haladt előre az ősz. És közben fájt, nagyon fájt a szíve. Nem volt ő ehhez hozzászokva, a banyatündérek szíve nem mézeskalácsból van, hanem dióból, makkból, gesztenyéből, kemény és tartós, nem könnyen fájdul meg. De most mégis nagyon-nagyon fájt.

Amikor beköszöntött a tél, Belinda betette a szívét egy ládába, a ládát betette a házikó leghátsó zugába, és még három pántot is lakatolt rá. Hogy maradjon már nyugton az a szív, ne fájjon tovább. Nem is fájt. De nem is dobogott többé. Belinda banya (mert a szívvel együtt a tündérség is a láda foglya lett) egyedül maradt. És elkezdődött a hosszú tél.

Tudjátok, az a legszomorúbb, hogy akinek nincs szíve, annak nem is hiányzik. Nem tudja magáról, hogy szívtelen.

(A folytatás a Meskete aloldalon található)