A cucuság mint olyan

Őfelsége a Mackókirálynő lassan három és fél éves lesz, és most először jelent meg barátságunk eddig ragyogóan kék egén egy kisebb gomolyfelhő. Merthogy Cucu (én), az ő Cucuja ugyebár tökéletes. Ámde Cucu erősen túlsúlyos is, és ez egy ilyen éles barna szempár előtt nem maradhat sokáig rejtve. És mit szokott mondani Anya, amikor elmagyarázza, miért nem szabad megenni két-három Túró Rudit, egy egész tábla csokit, vagy miért nem kap az uralkodó kakasnyalókát? Azt, hogy kövér leszel, kislányom, nem leszel szép, nem tudsz futkározni stb.

Akkor hogy lehet a Cucu is kövér? (De igen, az, ragaszkodjunk a tényekhez.:) Őfelsége először tagadta a nyilvánvalót: „A Cucu nem kövééééér!” Merthogy ugyebár a kövérség összeegyeztethetetlen a cucusággal. 

Hogy ez a dolog mennyire szöget ütött a kis kobakba, azt mutatja, hogy jó másfél hét elteltével váratlanul, minden előzmény nélkül folytatódott a félbemaradt beszélgetés.

- Te kövér vagy? - kérdezte korosztálya keresetlen, lényegre törő stílusában.

- Igen - mondtam, én is mellőzve a kertelést.

- Miért? - hát ez a fordulat nem volt váratlan, de azért készületlenül ért. Most mit mondjak egy 3 és fél évesnek alulműködő pajzsmirigyről, genetikai meghatározottságról meg arról a csodálatos pillanatról, amikor az ember 10 óra munka után hazaér, és belekortyol az aranyszínű, gyöngyöző, habkoronával ékes söröskorsóba? Elhessegettem a hájmanókról és zsírtündérekről szóló mese méltatlan, ám csábító gondolatát, és elkezdtem megmagyarázni, hogy amit én megeszek, abból mindből Cucu lesz, sokkal inkább, mint más felnőtteknél, és hogy viszont én nem futkározok, és nem mászok fel 10-15-ször a csúszdára, mert részben leszakadna, részben meg nem férek bele. Láttam, hogy elhomályosodik a tekintete, és töltőre állítja magát (jobb hüvelykujjunkat szopogatva fél, maximum 1 percig relaxálunk). Valahol elvesztette a fonalat, és végül egészséges, három és fél éves pragmatizmusával elrendezte a fejében a dolgot. Van egy kicsit gyárihibás Cucuja. Na, hát ez van…

:O)