Egyszer volt, hol nem volt, messze-távol, túl az Óperenciás tengeren, volt egyszer egy kicsi város. Élt, éldegélt a kicsi város, voltak szép és kevésbé szép napjai, voltak veszélyes és izgalmas kalandjai, voltak szomorú pillanatai. Ám bármi történt is, mindig szerette a lakóit, és bátran kiállt a védelmükben.
Ahogy múltak az évek, csillogása megfakult, utcakövei elkoptak, terein már nem volt olyan zöld a fű. És végül eljött a pillanat, amikor a többi város suttogni kezdett: hogy a kicsi város már öreg, haldoklik, nincs már jövője. Mindenféle újságírók, szociológusok meg statisztikusok meghozták a verdiktet, bizony, a kicsi városnak vége, kampec.
Nagyon elszomorodott a kicsi város, nem is tudta, hová legyen nagy szomorúságában. Hát ő már nem kell senkinek?
Ám ekkor a városlakók összejöttek, és megbeszélték, hogy ők nem hagyják a kicsi várost, megvédik, bizony. És megmutatják, hogy igenis virgoncak ők is, meg a kicsi város is.
És összefogtak, és csináltak egy filmet, amin a polgármester, a seriff, a rendőrautók meg a rendőrök, a piros tűzoltóautók meg a tűzoltók, a mentők meg a rohamkocsi, a menyasszony, a vőlegény meg a násznép, a futballcsapat meg a pompomlányok, a helyi tánckör meg a rezesbanda, a város apraja-nagyja, meg az öreg hobó, na és a kicsi város megmutatja, hogy mit tud.
Ha kíváncsi vagy a kisváros igaz történetére, itt olvashatsz róla. Alább pedig megnézheted a filmjét.
Nem akarok itten hosszan okoskodni, összehasonlítgatni. Dobó István mondta egy más korban, más összefüggésben: a falak ereje nem a kőben van, hanem a védők lelkében. Ez ma is igaz. :)
Amúgy Dugijáték van folyamatban. Ki lesz a szerencsés megtaláló?:)
1 megjegyzés:
Vannak még nagy dolgok!
A végén bizony nekem is potyogtam a könnyeim.
Akarva-akaratlan párhuzamot vontam magamban az ovival. Ha sok embernek sikerülne felszabadítania magát (a lelkét, a gondolatait) a fontosnak tűnő elköteleződéseitől, akkor lendületet nyernének a valóban fontos dolgok.
Köszönöm, hogy megosztottad!
Megjegyzés küldése