Placcs cica választása

Cicukám egy fülledt éjszakán itt hagyott engem. Kiment a teraszra, és többé nem jött vissza. Arra a teraszra, amin sok időt töltött, és ahonnan sosem szökött meg korábban. Azt hittem, hogy azért, mert nem tud, de most kiderült, hogy nem akart. Itt tartotta őt a reggeli alutasakos, a meleg, a biztonság, az esti játék a fura kétlábúval, aki gazdinak nevezi magát.
Visszaemlékszem arra a napra, amikor egy egész bezárt tél után félve nyitottam ki Placcsnak a teraszajtót, izgulva, hogy vajon visszatartja-e a néhány óvintézkedés a szökéstől. És cicukám órákra bebújt a rettegősarokba, a teraszajtónak a közelébe sem ment.

És nem csak ebben tévedtem. Rájöttem, hogy majdnem mindenben. Ezért hagytam abba a kis szösszeneteket, amiket az elején Placcs nevében írtam.
Mert pl. nem igaz, hogy zavarta a tisztaság! (7. bejegyzés)

Placcs, az úrinő

Ha néha elutaztam egy-két napra, ugyanaz a rend és tisztaság (vagy ugyanaz a piszok és rendetlenség) fogadott a hazatéréskor, amit hagytam. Cicukám soha semmit nem koszolt, nem rongált. Ellenben nem ült többé rá a párnájára, ha már piszkos volt és szőrös (Placcs-szőrről van szó természetesen). Kényes borsószemhercegnőm megkövetelte a tisztaságot, imádta az öblítőszagú, friss törölközőt, és élvezettel hentergett a Domestosszal felmosott konyhakövön.

Placcs, a nagy vadász

Cicukám halálosan komolyan vette a játékot. Esténként egy horgászbotszerű készség végén egy vörös tollcsomót sétáltattam, amit ő igazi szenvedéllyel próbált becserkészni. A felgyűrt szőnyeg halma mögött lapulva, vagy lesből, a könyvszekrény alsó polcán rejtőzve figyelte a gyanútlannak látszó, izgő-mozgó zsákmányt, és a kellő pillanatban lecsapott. Néha sikerült kitépnie a kezemből a botot, ilyenkor diadalmasan száguldott el, maga után vonszolva az egész miskulanciát.

Placcs, a mizantróp

Egy dologban kérlelhetetlen volt, minden kétlábút potenciális veszélyforrásnak tekintett. A rettegősarokban várta, hogy a betolakodó végre eltűnjön, ha kellett, órákon keresztül lapult mozdulatlanul. Karácsonykor, amikor fél napig nálam van a család, betereltük a hálószobába, beraktam neki az almot, a kaját, becsuktuk az ajtót, senki a közelébe sem ment. Este mégis érintetlen volt minden, cicukám egész nap a szekrény alatt lapult még a bezárt, csendes szobában is. Egyszer jött elő idegen jelenlétében, de akkor unokatesó már egy hete lakott nálunk. Előtte csak éjszaka hagyta ott a rettegőt, vagy ha unokatesó elment valahova.

Placcs, a lakótárs

Ezt csinálta az első időkben velem is. A kanapé alatt bujkált vagy két hétig. Felejthetetlenül aranyos volt, amikor egy labdát pofozgatva, a játék hevében véletlenül elhagyta a rejtekhelyet, és rájött, hogy nézem. Rakétaként iszkolt vissza. Lassan, nagyon lassan azért az ő kikezdhetetlennek látszó bizalmatlansága is múlni kezdett, és összeszoktunk, közösen kialakított játékszabályokkal éldegéltünk egymás mellett. Placcs nagymértékben alkalmazkodott, ebben is különbözött cicatársaitól. Egy dologban azonban nem engedett, nem tűrte a bizalmaskodást. Megérinteni, túlságosan közel menni hozzá tilos volt. Cicukám felháborodottan rám lehelt, és arrébb döcögött, ha ilyesmivel kísérleteztem.
Felejthetetlenek a téli délutánok, amikor én a számítógépnél ülve dolgoztam, és Placcs odajött a szomszédos fotelbe, a lámpa fénykörébe. Hosszan és jólesően dagasztott a 30 éves szvetteremen, amit anyukám kötött nekem, aztán lassan elszundikált, időnként rám pislogva a béke jeleként, és figyelve, hogy visszapislogok-e. Talán ilyenkor boldog volt egy kicsit.

Azt hittem, még sok évet töltünk így együtt, furcsa párként. Nem így lett. Gyógyíthatatlan betegség támadta meg cicukámat, és én gondoskodni akartam róla az utolsó pillanatig. De ő másként döntött. Talán mert érezte a véget, és ösztönét követte, vagy mert az utóbbi két hétben az eddig megbízhatónak hitt kétlábú megkergült, orvosokkal, ketreccel zaklatta a cicát, ezért már nem érezte biztonságosnak a szeretett kuckót. Sosem fogjuk megtudni.

Az égből pottyant kiscica a könnyű és gyors halál helyett, amit az ő kétlábúja neki szánt, a magányos, lassú elmúlást választotta. Visszament oda, ahonnan jött, a háztetők és lakatlan pincék zegzugos birodalmába, amit csak az emberi világ szélén élő, otthontalan állatok ismernek.
Én meg itt maradtam az emlékekkel, és egy kicsit megtapasztalva, hogy milyen kín lehet, ha szeretteink közül valaki baljós körülmények között eltűnik, és sosem tudhatjuk meg, mi történt vele.