Az én szép, mindig ápolt bundájú, büszke kiscicám most vékonyka és csapzott, leül elém, és a még mindig gyönyörű szemével megtörten pislog rám. És én nem tudok neki segíteni. Most majd kényeztetve lesz, és amikor eljön az ideje, elengedem őt. Csak két évig voltunk együtt, de sosem fogom elfelejteni a furcsa, félénk, rejtőzködő kis lényt, akinek végül elnyertem a bizalmát, de annyira sosem, hogy egyszer is megsimogathattam volna. Csak most, amikor hazahoztam, és még kába volt az altatástól. De még így is menekülni próbált a simogató kéz alól.
Egy fotó róla, amikor még nem látszott rajta a betegség, így emlékezzetek rá.
5 megjegyzés:
:(
Nyugi, a következő életében visszajön :) (béna vigasztalási próbálkozás)
:-( Sajnálom.
Tudom milyen nehéz elbúcsúzni, ha itt az idő...
:((( Nem is tudom, mit írjak, annyira sajnálom... Olyan nehéz elengedni őket :(
Nagyon sajnálom! Annyira tisztellek érte, hogy ezzel a kis kóbor vadóccal ennyire türelmesen bántál! Adtál neki két boldog, békés, nyugodt évet! :)
Megjegyzés küldése